István Csaba
István Csaba nevet kaptam a római katolikus naptár időszámítása szerinti 1987. év 6. havának 10. napján. Erdélyben, egy Csíkszentmiklós nevű kis faluban, ugyanitt végeztem óvodai, kisiskolai tanulmányaimat. Szüleim: Édesanyám egyszerű, de odaadó szülőként nevelt, ki mindenét odaadta, amije volt; az apámról sajnos csak alkohollal kapcsolatos emlékeim vannak, igen agresszív nevelésben részesített. Iskolai pályafutásomat a közeli Csíkszeredában végeztem be, asztalos szakmunkás képzőben. Kisebb csoda, hogy a végére értem, hála az agresszív és igencsak szűk pórázú neveltetésemnek. A város „Szabadságába” menekülve telt a három év, többnyire iskola mellett. Tanulmányaim befejeztével egy helyi gyár szolgálatába szegődtem, ha úgy tetszik beálltam a sorba, és lassan engem is utolért a kilátástalanság, a beletörődés, a szürke hétköznapok szmogja, a züllés... Tanulmányaim befejezése után alig egy évvel, kisebb-nagyobb huzavona után kiszakadtam ebből a közegből, a szomszédos Magyarország fele vettem az irányt, mint sokan mások. A jól ismert „jobb megélhetés reménye” cím mögé bújva menekültem, legvalószínűbb, hogy magam elől... És akkor megismerkedtem a magánnyal. Egy idő után általában szívesebben ültem a szobám félhomályában, egy üveg bor társaságában, mintsem haverokkal lógjak. Eddig is meghatározó szerepet játszott az életemben a zene, ami teljes mértékben kihatott, és látható volt a hangulatomon, a hangulatváltozásaimon legfőképp. Azt hiszem, hogy ekkoriban ragadtak magukhoz a dalszövegek, drámai szinten. Nem sokkal ezt követően rájöttem, hogy nekem is vannak saját „dalszövegeim”, saját mondanivalóm, és visszaemlékezésem szerint rettenetesen borzalmasakat írhattam annak idején, amik a mai írásaim közt már nem igazán megtalálhatóak, szerencsémre legyen mondva. Így jártam be Nyugat-Magyarországot, Szlovákiát, Ausztria határmentét, vendégmunkásként tengetve. És közben menekültem saját, mára már néha életfilozófiává alakult írásaimba bújva, a világom romjai elől. Napjainkban Nagy Britanniában hajtom a mókuskereket, es mára már igencsak kiszélesedtek az irományaim sugallatai, amik nagyrészt a magány, szerelem, csalódottság, vallás, lét, hit témák köré rajzolódnak, több-kevesebb sikerrel.
(Forrás: http://publioboox.com/
Hosszú ideje szerettem volna hivatalosan is megjelentetni irományaimat (versek,prózai alkotások), melyeket már egész fiatalon papirra vetettem.
Melankóliába és árnyékba öltözött vándormadárként szállok a világban,kinek határtalan magasságba röpitő szárnyai a toll és a papir,valamint olykor egyedüli barátai is,akik végig kisértek a szerelem,a magány és a hit rögös útjain.
Már tizenéves koromban az irodalom és azon belül a költészet volt az egyetlen búvóhelyem,ahová gyakran kényszerültem menekülni az életnek nevezett, -esetemben,olykor "kegyetlen szörny" elöl. Ilyenkor gyakran kopogtattam be egy-egy "lelkitársam" sajátos világába,kiknek szavai ha nem is mindig megnyugvással de együttérzéssel és rokonszenvvel töltöttek el,mint pl : Pilinszky János,William Shakespeare vagy éppen Osho.
Később a technika kerek világában kerestem fel irodalmi köröket a Facebookon.
Ezen csoportok valamelyikében hallottam egy remek lehetőségről,mely szerint a hédervári Publio Kiadó KFT (itt bővebben a kiadóról:http://publio.hu/hu_HU/publio-
A kötet tematikája :
Szó a szóban, mondhatnánk az egyedi stílusú könyv tartalmának jelentősebb részére. A néhol igencsak mély tudatállapotokat tükröző írások kimeríthetetlen tárhelyében megtalálja magát a Szerelmes, a Magányos olvasó, de semmiképp sem marad zamatos falatok nélkül az Istenfélő, sem a Hitszkeptikus. Ugyanakkor fellelhető a jelenlegi világunk, társadalmunk elleni lázadás is. E kötet a kortárs, és nem kevésbé a sorstárs szerző első publikálása.
“Jöjj vándor a lelkembe, add a tested kezembe, és én visszavezetlek Atyádhoz,még akkor is, ha sosem volt. Hogy legyen kit megtagadj,kihez esdekelj,kitől reményt várj.
-Hisz- mi más lennél (?)” hitetlen (!)" (forrás: http://publioboox.com/hu_HU/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése