Tagjaink versei

Csordás Barbara - Fotográfia

Lelkem szüntelen ír, jegyzetel,
régmúlt emlékekből palotát emel,
megélt pillanatképekből betűket ível,
bú, s öröm hangjegyeiből kottázva,
festi arcod gondolataim vásznára,
kósza álmokat sós könnyekkel radíroz,
körvonalinkat, ódon fotográfiáról elmos,
s megsárgult darabkáit a szél hordozza,
szívem albumában kihűlt helyünk mutatva,
a váratlant várva, a jövő távoli színterén,
tán ropogós fehér papírlap táruljon elénk.

Pásztor Attila - Mireszánsz ének
Balassi nyomában

Kuraffy Zsófia vagyona kúria, kancsóból issza borát.

Tomporát félteti, egy férje sincs neki, ki döngetné oldalát.

Levelem kékülő virággal készülő, pecsétem viasz lészen.

Úri mód öltözök komód és fal között – szavaim bokra készen.

Harmadnap Zsófia híva locsolni ma harmatozó lélekkel.

„Történjék bármi, ha…Hulljon a pántlika! – fogni madarat sem kell.

Tied az életem, meg a hátsó felem, szalagos léjányságom!”

Magamat kéretem, lépre csak Ő megyen: állok sziklaszilárdon!

„Kegyelmes Zsófia, hangja melódia, turbékoló rózsaszál!”

Kezemet fognia, s vétkeim gyónni ma mind az én fejemre száll.

„Nem vagyok naplopó, sem kutya-csecsszopó, hódításért jár, mi jár!”

Ki ezért meglegyint, kerüljön rendszerint s látogassa vadszamár!

Pásztor Attila - Az elveszett garabonc

Ki más?

Tompán s halódva barozda-fűben

– a Hold is fogytán – örült, hogy él.

Lassult igékkel kezdett fohászhoz,

s félholt szavakra alvadt a vér.

Lopva, sietve – parancsra vitték.

Az istenektől szabott e hír.

Kardtól lesújtva alélt az ember,

lelkét cibálja bolond zephir…

Hegy-völgy magányba szekérrel értek

– a paktum cár és császár között:
távol „szibírszki” falucska rejtse

ki forradalmár s felesküdött.

Szélnyűtt ruhájuk esőket állt ki,

szurdokban, sziklán velük kopott,

s arcuk a cserzett vihar-sötétben

hány kínkeservtől vetett lobot!

Költőt temetni Vengerka mellett

akartak illőn – sötétedett,

s a „holt” – legendánk! az áldott csendben

imákra moccant s felébredett.

Tavaszra – új év – tanulva nyelvet

levéllel készült Húsvét előtt,

verseket karcolt szép Júliának,

hogy élhet! jurták s hegyek mögött.

A postamester leánya, Anna

„szemet vetett rá” a szív szerint:

Bajkálhoz bújva csepp Barguzinban

szellem viruljon s virága mind.

Jeles napokra parányi színkör

repített mondát – költőnk nevét.

Muszka és burját gyerek siratta

balladáink’ vagy tündérmesénk.

Lassan – kimérve az égiektől

betelt a sors, tán több mint hat év:

Zander Petőfi – ki Petrovics volt,

szaggatta húrját s az életét.

Kúnság temetné vagy hű Segesvár?...

Hiányunk: végső s igaz beszéd.

Csontok: regélnek. Utódok?... Élnek!

S a kozmosz őrzi láng-szellemét.

Barabás Szilvia - A kis pont

A nagy D síkon évek óta semmi nem változik. Épp most ébredtem és még mindig kis jelentéktelen pontnak érzem magam, egy kijelöletlen, névtelen pontnak.
Pont úgy, ahogy tegnap este, mikor lefeküdtem és nehéz álmok súlya alatt elaludtam.
Vigyázva, nehogy elvétsem, jobb lábbal, lassan a síkra helyezem magam.
Nézem, ahogy a görbe vonalak máris körülfognak, bekerítenek.
Hogy lehet a kört négyszögesíteni?
Fogalmam sincs. Megoldani egymagam nem tudom.
Félek tükröt tartani, vonalat egyenesíteni, akkor el kellene indulni, követni a vonalakat.
De a sík felülete életveszélyesen síkos.
Kapaszkodni sincs mibe. Egy másik, kijelölt pontba lehetne, de nincs itt senki más rajtam kívül, nem mozgunk egy síkon.

Kényszeredetten mégis elindulok.
Kiderül, hogy nem is olyan tökéletes ez a sík, tükörsima felülete kegyetlenül lejt, hol jobbra, hol balra , emiatt mintha sántikálok én is, hol jobbra, hol balra.
Fárasztó. Reggel óta csúszkálok és sántikálok. Fáj a csípőm, zsibbad a lábam. Szememmel egy célpontot keresek.
Kell egy cél, ahova tartsak, akkor könnyebb lesz, figyelmeztetem magam, ahogy a nagy Kijelölő is megmondta.
Végre meglátok egy új vonalat. Ez más, mint a többi, számosságával síkot alkotó vonal, nem tőlem indul és szalad az ismeretlenbe, hanem a horizonton húzódik, keresztben, tőlem kissé balra.
Keresztvonal. Tehát itt egy másik sík találkozik az enyémmel.
Ez lelkesítő. Kapkodva, zihálva nekilódulok, csak el ne tűnjön az a metszésvonal mielőtt odaérek. Kell hogy elérjem, kell végre egy találkozás.
Olyan régóta szelem a síkot egyedül. Siralmas.

A síkok találkozása igen ritka errefelé. Az életben egyszer vagy kétszer történik meg és általában hamar véget ér.
Ilyenkor a két sík pontjai elindulnak egymás felé és egyetlen metszésvonalban tömörülnek. Mindenki keresi a párját. A nagy tolongásban egyszerre vagyunk pontok és vonalak, szakaszok és félegyenesek. Hatalmas kavalkád ez, könnyű elsodródni, elveszni.
Hogy kit keresek én, ki az, aki hozzám illik, nem tudom pontosan, de pöttyös ruhácskát visel, haja ében fekete, zabolátlan zuhatag, szeme tüzes, szikrázó értelem, hangja suhogás és mennydörgő félelem, mosolya kettéosztja a fentet és a lentet, lépte nyomán térbe kívánkoznak az elnyűtt, rég kiradírozott pontok.
Ha megtalálom, egymás körül keringünk majd, hol ő, hol én leszek a kör középpontja, s másikunk körültáncolja. Ebben az eszeveszett táncban egy időben leszünk az összes keringő bolygó és a Nap, az éjszaka eltévelyedett, bódult bogarai a lámpa körül és mi leszünk az atommag s a körülötte vibráló, cikázó elektron által rajzolt felhő.
Mi alkotjuk a világmindenséget!
Mi, a két kijelöletlen pont. Igen, pont mi ketten.

Csordás Barbara - Lakat alatt

Beszélj!
Miért? Ne kímélj!
S ha nem? Tán lehúz a mély?
Szavak! Mind csupa veszély!
Mit ér?

Ha egy zárt vasajtót látsz,
melynek lakatja bő patinamáz,
erőszakkal ne feszegesd!
Csak várj! Idővel kinyílik neked.

Ha e mázat kapargatod,
hiszed, mélyre kell furakodnod,
rozsdája belehel, le nem tagadhatod,
ha megérinted, nem lesz mit takargatnod!

Miért hiszed, hogy jó lesz neked,
ha feltéped szeges küszöbömet?
Miért korbácsolod lelkemet?
Úgy véled, megszelídítheted?

Gondolkodj s hallgass!
Kéretlen ne faggass!
Ne marj! Ecsettel simogass,
s kulcsod alatt lassan,
egyszer fényes lakat kattan.

Csordás Barbara - Fészbúk

Felkelek, belépek,

lájkolok, megböklek,

feltöltök, megosztok,

percenként posztolok.

Fotózom tükörben,

Menő ez különben?

Várost építek, kertet rendezek,

kuponokat nézegetek,

részt veszek, csoportozom,

videóm is hozzáadom.

Megosztom reggelimet,

posztolom azt is, ha belőlem kiment.

Kibeszéltek, kutakodtok,

adatlapom kukkoljátok.

Ajánlgatok, visszajelzek,

s ismerőst, ha keresek,

megtalállak, s bejelöllek.

Bohóc képed megtalálom,

nélkülem ment a dínom-dánom?

Másnak írsz üzenetet,

biztos már nem szeretsz!

Nem lájkolod a képemet,
el akarsz hagyni, te gyerek?
Ha eltűnsz a chatről, drága,
biztos másnak dumálsz, te fránya!
Nem jelölsz kapcsolatnak?
Kiteszed magad egy maflásnak!
Ha pedig mást bökdösöl,
bizony a lakásból kiköltözöl!
Hogy ez ne így mehessen,
profilom törlöm végelegesen,
magamat nem stresszelem,
inkább élem az életem!


Pásztor Attila - A tizedes…

Bátor volt, vagy halálra szánt?... Szemem szándékát kutatta.

Nem szólt, csak ment – istenuccse! –, alig ettünk három napja.

Nádfedelek háta megett dombra görbült, rongy falucska;

tiszti konyhánk telt vödörrel eresztette visszaútra.

Lopva jött s inalt a fákig – futóárkunk nem volt elég,

s a Don lassan körénk fonta hálóját és sors-szövetét.

Épp csajkányi jutott egynek, átmelengette a torkunk,

grízgaluska – otthoni íz, asszonyainkra gondoltunk.

Tizedesünk is mosolygott, párjával új babát vártak,

s hogy bakancsát takarítsa, felnyúlt –, tört egy száraz ágat.

„Tán meglőttek…”– szólt rekedten, puska dörrent, messze hordó,

s vére buggyant őszi földre, neki jutott még koporsó.

Egy szem… Anyja megérezte: huszonnyolc év: álom, esély.

Tábori posta jött másnap, közte vekni – fehér kenyér.

Úgy ettük, mint Krisztus testét. Vérünkké vált a tört falat.

Már sejtettük, értünk nem jő sem váltás, sem fogolyvonat.

Hullottunk mind – orosz télben, ítélet volt: pusztulásra;

kutyába se vett, köpött ránk „tiszta fajú” német árja.

A századból nyolc, ha maradt épkézláb, ki hazatérjen,

s hogy holtában se felejtse – emberként mint ember éljen.

2014. március 11.

Pásztor Attila - Viharidőn

földönfutókhoz

Fénybe szökkent új tavaszok románca,

sújtja záporló szeme jégesőknek,

s hány vörösbegy, jaj, keseregve szálldos

féltve a párját.

Vadkanok törnek hatalomra bolygón

népek oltárán sebeket hasítva,

szándokukkal förtelem éje támad

krisztusi vérre.

Árulóink bősz hada sejlik orvul

cselvetésben számtalan éber éjjel,

eszközük lett szóban a képes ármány.

Náluk a törvény.

Mérgeket szórnak üde földjeinkre,

erdeinkből elmenekül az élet,

rágalom hajt ősi lakost, családja

meg ne maradjon…

Ó, időnk míg ránk szabatott e Létben,

mért ez ember-horda ma farkas-éltű?

Van ki kéjjel bír fiakat leölni

s dobja halálnak.

Millió lélek napi kínkeserve

torzszülött elmék gyökerét sem éri.

Jaj, ha újfent arctalan állatoknak

lökve a koncunk.

Asszonyoktól lett amazon leányok,

merre fordult át hite lelketeknek,

magzatot, hogy szép e világra hoztok

zsoldosi ágyon!

Bízva bízzunk, óh ki teremte Rendet

égi dolgában csoda angyaloknak.
s lám, az emberfőkben a régi áldáséke születhet.

  

Csordás Barbara - Te voltál

Te nyárest varázslata, váratlan toppantál sivár életembe,
mint eltévedt hullócsillag egy bűvös augusztuson elhoztad álmom.
Te a tél merész napsugara melegséget vontál körém utamon,
mint múlhatatlan parázs egy fakó februári napon örökké mosolyt csaltál arcomra.
Te bolondos kölyök a szeretet száz szikrájával burkoltál ölelésbe,
minthogy tündöklő ragyogás fon körbe egy májusi napon, kinek tekintete láncra verte gondolatom… te voltál.
Te balzsamos gyógyír zengővé élesztetted egy szótlan madár énekét,
mint szíve titkos kulcsa felhőtlen júniuson, kit ezer éve ismert tudattalanom…
Te szeszélyes szél örvénybe veted lelkem békéjét,
minthogy kajla repülőszőnyeg szeli az eget remegő júliuson,
kinek bódító lehelete megpihent ajkamon… te voltál.
Te vágyak szilaj burjánzása, ki felköltötted virágaim félszeg bimbóját,

mint éltető fénysugár éjsötét hónapok után, valóra váltottad mennybéli látomásom.

Te kócos hajnal, kinek angyali ébredésében bűvölten merengtem,

mint kérészéltű északi fény, kinek karjában éreztem halhatatlanságom… te voltál.

Te megváltó zivatar, mohón kívánt napjaim szikes kertje,

mint mennydörgő ajándék, újdon augusztuson felhők fölé repítve kiteljesítetted boldogságom. 

Te titokzatos igézet, csókkal pecsételt szelencéből énem szabadjára engedted,

mint forrongó láva vulkánból kitörve, kinek lerovom köszönetem, hogy édes-fájó érzésem, szerelmem… te voltál.

Barabás Szilvia - Egynyelvű szótár

 

Fázósan bújok melléd,
tele kikívánkozó sóhajokkal,
de, ha kicsit közelebb engedsz,
cserébe egy pillanatra elfeledem
az illemet, s nem bánom, ha
lehunyt szemmel egymás fülébe
suttogjuk a legfurcsább szavakat,
amit csak mi ketten súghatunk,
mert minden szerelmespár
megszerkeszti tünde nyelven
a maga kiadatlan szótárát,
ami aztán ott porosodik egy
könyvesbolt szúette, hátsó polcán,
az árát puha ceruzával írta rá valaki,
míg egy napon a brit tudós,
ki épp e szavak titkát kutatja
fillérekért meg nem veszi.

Barabás Szilvia - Mikor a Föld és Hold összeér

Az éjszaka pár napja vakítóan sötét,
álomba merülten is nyomasztó lett a lét.
Mintha a csalfa Hold a Naptól elfordulna,
hűtlen felével ágyam árnyékba borítja.

Váratlanul felriaszt késéles holdvilág,
a felkelő Hold küld rám lidérces látomást.
Fényében vibrál, fodrozódik a kerti út,
földöntúli erő engem is a fényre húz.

Ajtóm nyikordul, kezemben fémes, hűs kilincs,
szobám melegének éji kertben nyoma sincs.
Csupasz talpam alól szökken álmatag varangy,
fészkéből verte fel e kései fény-harang.

A Hold, mely más éjszakán ködfoltos álomőr,
sután pislákoló, homályos fénytükör, most
óriás fénygömb, súlyától felnyög a zenit,
kertemre ezüst-hideg paplanokat terít.

Vonz hatalmas tömege, gyenge emberségem.
Szemem előtt nő, dagad, elragadja lényem.
Tartanám magam, de nincs már menekvésem,
kezemmel holt testét, ha akarom elérem.

Most itt hagyhatom mind, mi a Földhöz köt engem,
e poros, nyugodt gömbön lesz új házam, kertem,
magányos nyugalom, csend és békesség hona,
emberi bánat, örömkönny nem juthat oda.

Hátra hagyom a múltat, férj s család gondját,
halálos kor rémképét, két gyermek tandíját,
hűtlenséget, hitszegést, kínos miérteket,
csatákat, félelmet, gyermeteg reményeket.

Egyetlen lépéssel új Hold lakója leszek,
semmitől se félek majd, bármit megtehetek.
Naphosszat bámulom a fényes csillagokat,
bolondmód élő, haló árva földlakókat.

De ki leszek én ott ? Se feleség, se anya,
se gyermek, se nő, se leendő ősz nagymama,
se testvér, se szomszéd, se ügyfél, se barátnő,
se adós, se hívő, sem elhagyott szerető.

Szívem köteléke nagyot rándul, eszmélek.
Maradnom kell, itt sorsom hősnője lehetek.
Földhöz köt szerelem, gyermekeim, jó anyám,
testvérek, barátok, ... mindenki, ki vigyáz rám.

Pásztor Attila - Tűrés-határ

Front mögött tereltek össze, s hajtottak ki oszlopokban, talpunkon a „Los, los!” helyett „Davaj, bísztro!” lett a szólam. „Két hét munka? Jóvátétel!... Becsület!” – ez küldetésünk…Mondták s el se hittük volna, hány holt hűlt szemébe nézünk. Férfiak, nők. Külön vagon. Arasznyi, de volt latrina. Egy hét se telt, s a halálnak köztünk kellett koplalnia.Vizet vödörből ihattunk, fekete csont lett a kenyér, örültünk, amíg rághattuk tegnapunk a rongy holnapér’. Megesett, váltónk befagyott, s óra telt, míg felengedett, langyos gyökér-teát hoztak csimbókhajú félemberek. Hazatérő vágyálmaink’ ordas tajga törte ketté, gyöngék testét ha kidobták, ők meredtek föl keresztté. Tábor? Barakk. Deszkapriccsen derékalj – papír, tűlevél… Reményed, ha köddé válna, ily sorsért, mondd, hogy’ küzdenél? Volt, ki bányamélyre került hasmánt fejteni a szenet, másnak vörös-fenyves jutott – nem fejfa, ha kiszenvedett. Színházba szerencsést vittek. Övék lett a forgószínpad. Kalapácsuk roncs-gerendán hidegvágók fölött izzadt. Fejadag nem, napi norma – kétannyi lett, s Karácsonykor vallás és a fajgyűlölet villámlott vodkás torokból. Tetovált szám – málenkij rab: pusztítani való féreg! Vöröslő vagy sárga csillag, horog vagy kereszt a bélyeg? Jó az Isten, hisz megbocsát... Otthonokig szállt az ima. Ételt, aki könnyekkel sóz, életben kell maradnia… Anyám vett észre először, félszáz méterre lehettem. Álltam, mint fűszál s mint kereszt, csókjaimat ráleheltem. Hamar elküldött nejemért – nagyobb fiam’ szalajtotta, maga pedig kézen fogva vezetgetett könnye-fojtva. Negyvenkét kilóra fogytam kilencszáz és negyvenhétben, egy lódenben botorkálva koccant össze fogam, térdem. Botlások és rögök között hálát adtam a nagy Égnek, hogy megadta ezt az áldást – családomhoz visszatérjek…


2014. január 16.

Pásztor Attila - Temetőszél
emlék a jövőből


Holdsarló hajlik fölém 
temetőkert küszöbén, 
avar zörren, őszi szél
fonja arcom – csókja dér.
Platánfa hív, kőszobor
mozdulna – mély csönd honol.
Visz a jártányi erő,
bot koppan s a lakkcipő.
Csillog a rög, friss halom,
rózsakereszt – oltalom, 
rajta korpusz, test mi élhet,
míg hajtja Szellem s a Lélek.

Dicsőség, hon, kopjafák!
Hol vagytok, regős atyák?
Hétvezérek! Táltosok!
Súgjatok, mi változott?
Ki lehet ma méltó arra, 
hogy, mint Krisztus térjen Napba?! 
Mennyekbe, hol Atyánk jobbján 
szentelt vér lesz a bor ostyán!

Fenyő alatt pár toboz, 
ágain mókus motoz, 
‒ fertályt üt egy templom óra, 
hang hull szerecsendióra.
Rezzenek, el Hold bújik, 
denevér surrog, s kuvik 
szólít néma lelkeket…
Éj szitál jégpermetet.
Szórja útra, kalapra, 
léptem’ is megakasztja, 
szívem kattog, zakatol, 
s múlt jövővel összefoly’…
Sápadok, mint csillagok, 
bent sírok, künn hallgatok.

                    *

Majd’ negyven év, mióta 
hanton szegfű közt rózsa
s hó fehérlett – szemfedőd 
körött álltunk, szenvedők.
Vigasztalan gyertyaláng
voltam s kínom jégszilánk – 
parázsló emlékezet… 

Hamvas orcád s két kezed
hogy’ tűzte arany hajad
közé a napsugarat!
Friss ibolyát, kankalint, 
méz illatát… Ó, ha mind 
csókként hullna vissza rám, 
hamvától égne a szám!

Nincs a csóknak íze sem,
ints magadhoz, hitvesem, 
ölelj át, mint kövirózsa 
kősziklát, szoríts karodba! 
Szülessünk Szent Anna tóhoz, 

békesség hol sorsot oldoz – 

szóljunk újra fűkhöz, fákhoz 

hajnalban s ha nap leáldoz!

Váltó sikít,… ébredek, 

nyitják a közérteket. 

Álmot láttam?…Villamost?

Új kor indul – hamarost…

Barabás Szilvia - Oly jó lenne…

benned végleg elmerülni,

hullámaid hátára ráfeküdni,

súlytalan lebegni csukott szemmel,

felfogni téged tiszta értelemmel.

Tüdőmet átjáró hegyi levegőm vagy,

hűs forrás, mely nyári éjen enyhülést ad,

téli fagyban virágos párnám és paplanom,

víg tavaszi dalban madárfütty szólamom,

ősszel rőt falevelet táncoltató szellőm,

a Világ végeztével hűséges megmentőm.

Barabás Szilvia - Hitetlen

Megrázom kába fejem,

belőled ébredek, hogy
igaztalan álmok helyett
igazgyöngyöket szedegetve
bejárjam süppedős partjaidat.
Viharos szél kapdos utánam,
a megriadt madarak sötét felhők
a tenger felett,  de világítanak nekem 
a homokba rejtett, múzsacsókot  
tükröző kagylóház szemek.

Barabás Szilvia - Maroknyi emlék

Körülfontak selymes szavaid, s mind

a nyakszirtemre lehelt gyengéd sóhajok.

Hajamnál fogva húzott feléd az éhes óhaj

s kócosan szálltam fel a késői villamosra.

Azt mondod, elcsókoltuk minden csókunk, 

de tudom, az utolsót féltőn eldugtad előlem.

Másnak tartogatod édes melegét karodnak,

ha szánod is véled olthatatlan szomjamat.

Tedd, mit a szíved súg neked! Rég tudom,

a mi szerelmünk soha meg sem született.

Amennyit markoltam belőled, enyém már.

Mint marcipánt, hűs fémdobozba rejtelek.

Pásztor Attila - Fekete Karácsony

 

Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap

Sápadt szenteste előtt. Nyirkosak a háztetők.

Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal,

Meg-megáll egy kirakatnál, sóhajban szíve kalimpál.

Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag,

Vállán súly e csúf Karácsony – görnyedt pára leng a fákon.

Sziréna szól, mentők járnak. Egy öregúr fenyőágat

Kér – nyugdíjból ennyi telik… Ebédet kap és reggelit.

Özvegyen csepp kedve sincsen, gyertyához fácskát díszítsen…

Telefont vár, öccse hívja. Szülőföld, emlékek hídja

Élteti e fáradt lelket s oltára a képzeletnek:

Verset ír szűkös konyháján – pokrócban – tűz sincs a kályhán.

Tányéron pár falat kenyér kiabál, tán vajat remél

Vagy olajat vacsorára s gyógyfüvet forró teákba.

Sorvégre cseppen a tinta, foltja kéklő vérkép, s mintha

Angyalt látna vagy szenteket?... Éjféltájban elszendereg.

Kézfeje lóg, álla ernyedt… Lehelet szökik a mennynek

Suhanva át csillagrácson… Tél ünnepe hogy ne fájjon.

A hatodik találkozóra készült versek megadott szavakból:

 

A megadott szavak:

  
-hullám, 
-derengés, 
-varázsjel, 
-ragrímzűr, 
-toll, 
-karó, 
-mélység, 
-óramű

Pócsik Éva - Ébredés az ájulásból           

Az öntudatlan mélységéből
lassú derengéssel eszméltem.
Az óramű halkan ketyegett.
Hullámzó kőpadlón feküdtem,
elcsöndesedve vártam a varázsjelet.
Fejem felett a vécélehúzó –
csupasz karó ágaskodott.
Talán megmenekülök,
ha tollat ragadok
a ragrímzűrös éjszakában.
Áttámolyogtam a szobába,
az éj tört-fehéren szólított.

Kovács Zsuzsi - Ragrímzűr

A hullám tengerében zavarodik össze
rag, rím és szó- a harmóniát megbontva.
Átnyom az ágyon az álom
a reggel simogat a vágyhatáron.
A varázsjel dereng
a mélység érzésével óramű pontosságával ragyog.
A karó szilárdságával hiszek a sorsban
magabiztosan vezet utamban.
Ezennel azonnal zárom soraimat kulccsal.

Pásztor Attila - Málomi tájék

Weöres Sándor útján

Alagút, halvány derengés,
Holtak számára menekvés.
Nincs óramű, csupán hullám,
rangot veszt itt császár, szultán.
Képzelet visz, mint varázsjel,
Pegasust lány, pőre nyergel,
mélység, magasság sem korlát,
táncolni láthatod Zorbát,
karóból penna s toll lehet,
ragrímzűr nem ront lelkeket.
Hallhatsz filoszt, vén Cicerót
dicsérni szent képalkotót,
Gondolatot láthatsz, fénylőt,
Appendixet is megértőt…

Ilyen tán az égi szféra,
tevém s tevétek nem fér ma
át tű fokán – Világ Rendje.
Bölcsességgel elrendelve.

Pócsik Éva - Zafír alátét

Előtted rácsba merevedett kristályos zafír.
Ez a tiéd, ezt ölelheted, ez az ajándék,
melyet én adok neked. Egy darab teleírt papír.
Ha gondolod, tedd rá poharad, hiszen alátét

is lehet, ha úgy veszed, az egész csak szédítés.
Fojtó cellarácsok, hamisan rezgő szeretet?
Álságos, jeges, zafír ölelés?
A meg nem értés, ami oda vezetett,

komor komondor, vagy inkább kampós csőrű karvaly
lett belőlem. Itt fekszik előtted leírva a látlelet.
Hiába minden döfés, kampós csőr, hiába éles agyar,
a zafír alátét mutatja, ez a karvaly már szárnyszegett.

Az ötödik találkozóra készült versek megadott szavakból:

A megadott szavak: 
puha, vagyok, száll, vonás, halad, lopva, velején, földi

Kovács Zsuzsi - Földi rejtelem

Éjreszállt angyallélekkel

könnyű vagyok, lopva haladok.
Titkon ragyog puha párnán a vonás velején.

A megadott rímpárok:

csapoló,
tanító
 
szabad,
marad
 
árnyékon,
kártékony
 
fagyon,
vagyon

Kádár Valéria - Szeress!

Szívem sápadt ritmusát,
mint vérszomjas csapoló,
befolyásolsz naponta
mint mesterkélt tanító.
 
Azt mondom repüljünk
azt mondod nem szabad,
azt mondom égjen minden
míg csak hamu marad.
 
Őrült káosz a jövőnk,
de fény tör át az árnyékon,
fülem bántja a csend,
reményem is kártékony.
 
Zúzmarát fúj arcomra a tél,
a lelkem szőtte fagyon…
csak szereteted segítene
ami több, mint drága vagyon.

Vaskó Ági - Csak semmi teszt

Romkocsmának ajtajából
csillan már a csapoló, suta kézzel kezeli még
egy fiatal tanuló.
 
Romkocsmának ajtajából
még ítélni nem szabad,
lenyomok hát nyolc –tíz korsót, pénz a zsebben nem marad.
 
Vége hát a mai tesztnek
mámor ül az árnyékon,
a lábamon alig állok;
A sör ilyen kártékony?
 
Kituszkolnak a hidegre;
„Józanodj ki a fagyon!”
Tiltakozni sem tudok már,
S mit kihányok, egy vagyon.

A negyedik találkozóra készült versek megadott szavakból:

A megadott szavak:

 

- vagyok
- félelem
- érzelem
- régi
- hazudtál
- kedves
a nem kötelező szó, de bele lehetett tenni :
- rádióújság
- privát

Tátos Gyöngyi - Régi Emlékek

Privát múzeumomból
Régi Rádióújságom lapozom.
Megrohannak a múltbéli emlékek.
Ahogy a szemem egy filmcímére téved.
MADARAK
Még most is elfog a félelem.
S megrohan az akkori érzelem.
Hogy bújtam hozzád oltalmat keresve.
Azt hittem te vagy a bástyám, mindenem.
S hazudtál nekem kedvesem hosszú éveken.
El múlt a szerelem megfakult az érzelem
Mint ez a régi újság a kezemben.
Már a madaraktól sem félek.
S nem fájnak a hazug esküvések.
Rég volt el múlt vége lett.

Kovács Zsuzsi - Félve érzem 

Privát rádióújságot lapozva
régi félelem mar belém:
hazudtál kedves.
Aztán boldog vagyok,
amikor rájöttem, félreértettem mindent.

Kerékgyártó László - RÉGI

RÉGI RÁDIÓÚJSÁG
Kezembe veszem
Régen volt valóság
Most mit mondasz nekem

Lelkemet hatja át
Egy furcsa FÉLELEM
Az elmúlás hatalmát
Látom a képeken

Öreg VAGYOK már
Eltelt az életem
Tudatom mélyén jár
E baljós ÉRZELEM

Elsárgult lapok
Egy rég letűnt világ
KEDVES szép napok
A boldog ifjúság

Kajánul röhögve
HAZUDTÁL nekem
Hogy ezentúl örökre
Itt maradsz velem

Gonoszul elhagytál
Nincsen már remény
Rútul becsaptál
Ez PRIVÁT vélemény

Kránitz Laura - folyamatos metamorfózis

fél elem vagyok
ez eltölt
félelmekkel
táplálkozom
még a múltból
de érzelmem
nem tudom
hol hagyott el
kedvesnek
hazudja
a jövőt
nem kötelező
semmi
de a régi
sem biztató erő

Kránitz Laura - Kérdések áradata

Régi
érzelmeid
emlék képe
vagyok.
Nem hazudtál,
Kedves?
Félelemmel
tölt el a holnap.
Ott maradok?

Vaskó Ági - Fénytelen fájdalom

Régi dallamot
hiába pengetnek ujjaim…
Fásult-feledés
zenéje ül szívem húrjain…
Kúszó félelem
veti verejtékgyöngyös ágyát,
édes érzelem
hörgi végső haláltusáját.

Régi emlékek,
mezítlábas nyurga nyarak…
Kedves ölében
lapuló, csókos-buja szavak…
Őszinte érzések,
fedetlen keblű kacér vágyak...
Árnyéka vagyok
már a ruhátlan, morcos mának.

Régi tegnapok
keresztjén feszülnek az álmok,
hazug szerelmek
süppedő ingoványán járok,
a sors kezének
bénító járma nézd, vállamon,
könny mosta imát
ölel a fénytelen fájdalom.

Fabók Endre - Régi félelem

Odakozmált az értelem,
csak egy régi érzelem,
egy régi félelem,
hogy buzdítás,
ami nem buzdítás,
s nem kedves,
aki nekem kedves...
Minek vagyok hát?

Kádár Valéria - Elveszett bizalom

Emlékek közt kutatok,
régi rádióújság
lapjain, elfeledett dalok.
Mint felvillanó kórság,
bennem hasítva
ébred a tudás…
Hazudtál kedves!
S azóta minden más! 

Megkopott érzelem
dönget mellem alatt,
félelem rázza meg,
az ódon ház falakat,
privát világomba
zárva, fogoly vagyok,
mert ha nem hiszek
többé, Nem is csalódhatok.

Kovács Zsuzsi - Őszi séta

Egymás kezét fogva sétálunk a parton,

a víz hullámai a parti köveket érik.

Indián nyár van, már lehulltak az első levelek.

Lágy szellő simogat,

a nap lemenőben.

Kránitz Laura - Még egy őszi gondolatom...

 

Tátos Gyöngyi - Őszi búcsú

 

Kicsi fecskék, csicsericskék,

üres lett a lámpaernyőnk újra

Elindultak, elrepültek a hosszú útra.

Vége van a derűs nyárnak,

ködös minden hajnal.

Szórja magját minden növény

földanya fogadja.

Hullik az alma, körte a szilva

Kék lett a bodzának bimbaja.

Fenn az égen nem csak felhők

Madár rajok is napsugarat takarnak.

Elmentek már rég a gólyák,

készülnek a darvak.

Merre jártok kicsi fecskék?

Jöttök-e tavaszra?

Lesz a két fecske háznak

sok kis apró tátogató lakója?

 

 

Szita Zoltán - Ősz-dúdoló

Áfonya-ízű kék őszi reggelek,
asztalomon őszirózsa integet
cserépszínű vázában -
A reggeli ködökön párákon át,
az ősz lebeg, az ősz lebeg
mindenki házában. 

A szarvasok hívó dalt zengenek,
a pókhálón pára csöppje remeg
úgy csüng a halálba -
Nem hallja senki sem sóhaját,
az ősz lebeg, az ősz lebeg
felsíró szavára. 

A házak falán hűs eső pereg,
a lombokon zenél, hempereg
a levelek sárgasága -
S amíg én így nézem ezt a fát,
az ősz lebeg, az ősz lebeg
a mulandóság himnuszára. 

Már őszülnek a fák, a füvek,
s halkan suttog a berek
a deres őszi fákra -
Búcsúzóul biztatást intek át,
az ősz lebeg, az ősz lebeg
e csoda szimfóniára. 

Most öröm és harc van veled,
küzdelemtől fáradt kezed
minden mozdulatára -
Mormolsz egy-egy halk imát,
az ősz lebeg, az ősz lebeg
elmúló szép varázsra. 

 

 

Kádár Valéria - Az ősz árnyékában

Falevelek hullnak némán,

ma még gondtalan hallgatom,

miként vérző gondolatom,

hogy az ősz közeleg léhán.

Nemrég szabadon lángoltam,

ifjú vérem forrva űzött,

szívem az elmémmel küzdött,

talajt nem érve táncoltam.

Mikor szűzi ajkam szavalt,

nem számított élő vagy holt,

ha kellett nyelvem éles volt,

susogva sújtott, mint a kard.

 

Évek… felettem is múltak,

az első csókot követte,

az újabb ifjú szerelme,

szívemben új tüzek gyúltak.

Drágagyöngyöt nevelgettem,

méhemnek gyümölcsét óvtam,

végtelenül boldog voltam,

mikor karjaimba vettem.

Így élhettem meg száz csodát,

egy nap, majd vár reám a sír,

tollam papírra már nem ír

versek őrzik létem nyomát.

A harmadik találkozón elhangzott művek:

/ 2013.08.23. /

Vaskó Ági - Anyám, megbocsátok

Anyám! Megtagadtad a létezésem.
Eldobtál, mint rozsdás bádogot.
Egyéves gyermek mondd, mit vétett?
Odafent magad vádolod?

Anyám! A pillangó már elröppent,

vele gyermekként szőtt álmaim.
Ezernyi könnyes ébredések
lapultak vérző szárnyain.

Anyám! Sötét van! Nagyon félek!

Gyér hajamban, lám: ezüst fonat.
A síneken rozsdálló vérem:
régóta áll már e szellemvonat.

Sav-marta szívem vedd öledbe,

ringassanak bennrekedt szavak.
Anyám! Ugye a sebzett lelkek
a végső úton megbocsátanak?

Kovács Zsuzsi - Ugyanazt érzem

Emlékszem az első pillanatra, őrzöm évek óta.

Egy lélek, egy szív, két testben.

Sok megélt pillanat régi emlékkönyvbe zárva,

mindennap rólunk szól.

Az erkélyen állunk.

Először egyedül álltam, és még nem tudtam miről írni,

kislány voltam.

Most ketten vagyunk, közös múltunk képei csillognak szemünkben.

Sok mindent megéltünk már együtt és külön,

Ő 13 évvel többet.

Szívét törték cudarul,

angyal lelkem megmentésére sietett.

Beborítom lélek szárnyaimmal,

védem szívét a világtól.

Érzékeny és vicces,

a legjobb vele beszélgetni.

A kirakó darabjai vagyunk mi,

sorsunk a kész mű.

Fabók Endre - Minden csak forog

Ölébe vágyom,
ahogy a sárgult levél
a száraz ágra.
 
Nincsen visszaút,
az elszakadt szövetek
nem forrnak össze.
 
A felgyűlt anyag
újrakezdi útját a
gyökereken át.
 
Tavasztól talán
rüggyé lehet újra, míg
el nem jő az Ősz.

Fabók Endre - Csak aprócska részletek

Fakanálon nyújtod
felém a főztödet,
a hús persze
még megéget,
 
szaftos most
az ingem ujja,
feltűröm
hát morgolódva…
 
Ami forró,
az nem meleg,
Talán ezek
csak aprócska részletek…
 
De…
Mit tehetsz te róla,
hogy van akinek
nem szőrös a torka.
 
- Kimennék -
de te maradnál;
van-e jobb hely,
a szobádnál?
 
Azt mondom
lusta vagy,
te azt mondod
öreg vagy…
 
Na ezek is,
csak részletek,
- hagyjuk békén,
az éveket.
 
Sietünk,
de te megállsz,
valami butikban
valami csodát találsz.
 
Sietünk,
de te cigiznél,
a szipkád persze
sosincs kéznél,
 
Keresed,
keresem,
végül ott van
a zsebedben…
 
Ezek is csak
részletek,
de szólj közbe,
ha tévedek!
 
Szeretsz,
és tán megcsókolnál,
Gyűlölsz,
és tán megpofoznál…
 
De egyiket se jó
az utcán,
súgsz valamit
igen kurtán,
 
és sietünk oda,
hol erre, hol arra,
hol a falnak füle van,
de szeme nincs.
 
Ezek már
nehezebb képletek
persze ezek
csak részletek.
 
Melléd bújok,
álmatlanul,
s te rám nehezedsz,
váratlanul…
 
Horkolsz,
és én vakarlak,
ha hideg van,
betakarlak…
 
Persze ezek
csak részletek,
ahogy az is,
hogy Istennek néztelek…

Versek megadott szavakból:

A szavak: 
- koromsötét
- kopogtat
-gyöngyszem
- tékozló
- angyal
- szempilla
- kancsal
- hajnalhasadás
- hadrafogás

Tátos Gyöngyi - Altató

 

Felkúszott a KANCSAL hold,
a magas égre,
Mint kíváncsi pletykás,
úgy les le a földre.

Alberti Györgyi képe

Megkezdődik a HADRAFOGÁS
az est sötétre
Az égen csillagok serege fénylik,
mint a GYÖNGYSZEM.

A TÉKOZLÓ idő
leteszi terhét a csöndnek.
Leteríti ezüst fátyolát a hold
a KOROMSÖTÉT földre.
 

Minden SZEMPILLA
álomdalt rezegjen az éjben
ANGYAL éneke ringasson
a pihentető álmok mezejére.
 
S ha érkezik a HAJNALHASADÁS
az égre fényességgel.
Neked KOPOGTAT a kis harkály
Kipp kopp itt a reggel. Ébredj!

Vaskó Ági - Hajnalhasadás 


Feslik már a koromsötét,
kopogtat a hajnal,
leteríti szürke ködét,
szövi angyalhajjal.
 

Gyermekarcú Napkorongnak
szempillája rebben,
Égi gyöngyszem csillog szemén,
harmat könnye cseppen.
 
Kezdődik a hadra fogás
csordul hajnal pírja,
bíborbársony Égi palást
kancsal sugár sírja.
 
A tékozló Napkorongnak
elfogyott a bókja,
szép csendesen vállamra ül,
friss hajnalnak csókja.

Kádár Valéria - Éjjel

Fátyol táncot jár a korom sötét,
A jelen kopogtat, felkapom köntösét
a múltnak, tékozló angyal szórja
álomporát kancsal szemembe, óvja
szívem minden apró titkát, hagyom!
Kísérjen némán őrző angyalom.

Szempilla egyre lassabban rezzen,
Az álmaim felé zúgva igyekszem,
Küzdelem vár, és hadrafogás,
Míg megtöri álmom a hajnalhasadás.
Gyöngyszem az égen ragyogó nap,
Ébred a vágy, a paplan alatt.

Alberti Györgyi - Hajnalhasadás

Koromsötét éjben ősi robbanás,
Égi, aranyfényű Villanás                             
Csak fényt látok, mi lehullva átölel
szempillám sem vet árnyat, szemem könnyel telik meg,
majd gyöngyszemekként gurul végig fáradt arcomon.
Tékozló lelkemnek gyógyír
Testemnek erő
Angyali küldetés,
Türelmetlenül kopogtat, erőszakkal feszít szét
A fényár
Mely kancsal álmaimnak értelmet ad
Hadra fogja fantáziámba vetett hitemet,
minden nap...

Kerékgyártó László - Pásztoróra


KOROMSÖTÉT éj
Fuldokló magány
KOPOGTAT kezem
Egy szép nő ajtaján
 

Márfy Gabriella képe

A TÉKOZLÓ fiú
Ismét visszatért
Új erőt adó
Könnyű csókokért
 
A KANCSAL hold kiles
Egy felhő hegy mögül
De a féltékeny gomolygás
Ismét elé kerül
 
A HAJNALHASADÁS messze még
A sötétség nincs veszélybe
Közben egy ANGYAL arc kerül
Az ajtó keretébe
 
SZEMPILLA szálain
Könnyből GYÖNGYSZEM ül
Majd ágyra lök engem
A HADRA FOGÁS sikerül

Pável Colton István - Tékozló kancsal angyal

Mint apró igazi gyöngyszem,
a hűlt reményt szétosztó tékozló kancsal angyal kezében,
bújik meg a bágyadt válasz a semmi erdejében.
Fejvesztve mért menekül a koromsötét,
ha mint sikeres hadrafogás kopogtat ránk a várt hajnalhasadás,
amitől végre élet villan a két szempilla között megbúvó kék golyón?


Fabók Endre

Koromsötét hajnalhasadás
kopogtat
szobám falán;
tékozló gyöngyszem ma a szó,
mert nincs rá füled.
Koromsötét hajnalhasadás
kopogtat
szobám falán;
angyal arcod hazudik,
s kancsal szempilla
óvja szép szemed,
nem látod vágyaim.
Koromsötét hajnalhasadás
kopogtat
szobám falán;
olcsó ma a düh,
olcsó hadbahívás.
Koromsötét hajnalhasadás
kopogtat
szobám falán.


                                                                                                                                                                   

Kerékgyártó László - Életkép

Ráncos vén arcára rákövült a múlt

Ősz kócos haja két szemébe hullt
Ölében apró vesszőből font kosár
Szélén aszott keze körbe-körbe jár 

A metrón utazva szemben ül velem
Számomra csupán egy csúnya idegen
Valamiért szemem mégis rátapad
Mosoly gyúl, szemében mikor rajtakap

Egy jóságos mosoly mily csodára képes
Hozzá fér az ember a másik szívéhez
Olyan sok szeretet árad át belőle
Hogy ősz hajú tündérré változik át tőle


Alberti Györgyi - Múzsa

Jó, hogy itt vagy

Szemem és lelkem befogadta a látványt

ecsetet vagy tollat fognék, hogy megörökítsem lelked minden darabját

színes fények játszanak a bőrödön

csillámló aranyport fújt rád a szél

a Nap színezte a hajad, szemedet a tenger festette meg

Jó, hogy itt vagy

mert fantáziám így nem nyugszik soha

Képzeletemmel együtt szállunk mi is

hogy maradandó legyél

te üde nyári tünemény

Jó, hogy itt vagy...

A második találkozón elhangzott művek:

/ 2013.07.26 /

Tátos Gyöngyi - Madárfészek

Rozsdafarkú madár pár,

teraszomra reá szállt.

Fészket raktak oszlop sarkán,

öt tojás van fészek alján

Egymást váltva költögették

óriás csőrök várták, lesték

Mit csípett a csőrös száj?

Kis szúnyog, vagy nagy bogár?

Üres lett a fészek alja,

kirepült az öt fióka.

Nem csetteg a szorgos pár,

elrepült az öt madár.

                  

Vaskó Ágnes - Már merném

Hányszor

próbáltam

gyönge testtel,

Égbe szállni

a fellegekkel,

bárányfelhőkön

megpihenni,

csillagoknak

társa lenni.

Hányszor

kértem

az Urat szépen,

térdepelve,

majd keményen:

Didergő lelkem

fényre vágyik!

Pőre ingujjban

testem fázik!

Hányszor

serkent

gyermekként vérem,

hosszasan sajgott

arcomon bérem.

Naiv szívemben

rozsdás szögek,

hiába kerestem

rubintkövet.

Hányszor

akartam

gyorsabban szállni,

előtted, Uram,

angyalként állni.

Megfáradt kezem

kulcsolja hit.

Fogadd hát lelkem

rebbenéseit.

Uram!

Már merném

kezed megfogni,

szelíd parázsként

Benned lobogni.

Ha az örök

üdvösséget nyerném,

elfogadni

bátran merném.

Versek megadott szavakból:

A szavak:

- pamacsok

- életek

- éberség

- elárasztott

- otthona

- teremtés

- űrből

Pável Colton István - űrből jött pamacsok

elvetélt életek vértelen képzetek
nagy a gond ha űrből jött pamacsok
mostoha otthona
búgja az elvetélt teremtés
hol szennyvízzel elárasztott rizsmezőn
a békesség mellett csendben süllyed az éberség

Alberti Györgyi - Festői-lelki pamacsok

Mint színes üvegcserepek hullnak szerte szét képzeletem darabkái.

Mikor összeillesztem őket, összeáll a kép is

Vigyázok rá, mert törékeny, mint minden

új kezdet, új képek, új életek.

Gondolataimba belemerülve kezdek bele.

Éjjeli éberség, hajnali félálom,

kezeim és lelkem aktív szakasza

kiteljesülésem időpontja.

Elárasztott fényözön, szivárványszín dimenziók,

űrből jött küldetés

üzeneteket festek, írok a papírra.

Akarat, szorgalom ez mind a tehetség

A teremtés maga, műveimben tovább él lelkem

testem, a vágyaim otthona

Kerékgyártó László - A harc 

Ránk támadt az ŰRBŐL jött horda

ÉBERSÉG emberek

Szálljon mindenki harcba

Hisz veszélyben vannak ÉLETEK

Romokban már mindenki OTTHONA

ELÁRASZTOTT minket a rettegés

Ki nem harcol gyáva és ostoba

Kísérje őket megvetés

Félelem PAMACSOK szaggatják szívetek

De a bátraké mindig a győzelem

A jövő csírája ott él bennetek

Hát ne töltsön el most félelem

Reménység ébredjen bennetek

Új TEREMTÉS jön, higgyetek!

Kádár Valéria - Remény temető

Éberség, nyitott szemmel járj a világban,
ami a teremtés helyett a rombolás
otthona lett, durván és sajnos szilárdan,
űrből is hallható iszonyú tombolás.

Arcomra a pamacsok grimaszt festenek,
életek, sorsok dőlnek szemem előtt porba,
elárasztott a szánalom, a testemet
rengeti, népem látva sötét nyomorba.

Fullad a szmogtól a sok nyomorult ember,
éhbérért dolgozik, vagy hontalan idegen
más országban, a népünk háborgó tenger,
elveszik hangunk egy lakatlan szigeten.

Hazafiaknak remény temető otthona,
gyászunk űrből látszik... sötétségnek kora!

Tátos Gyöngyi  - Egy gátépítő fohásza

Elhagyott az ÉBERSÉG ebben

a tikkasztó melegben.

Az ŰRBŐL sugárzó fényesség

égeti testemet.

Felnézek a TEREMTÉS honába

könyörögve, kérve

Ne csak apró PAMACSOK

ússzanak az égen.

Víznélküli ernyő boruljon

fölénk végre.

ÉLETEK   OTTHONA

van most nagy veszélyben.

ELÁRASZTOTT házak, mezők, rétek,

fuldokolnak éppen.

Kránitz Laura - Képzeletem kérdései

Teremtés?

....vagy csak képzelgés?

Űrből jött illúzió pamacsok?

Elárasztott otthona a végtelennek?

Életek, halálok,

éberség nélküli pillanatok?

Képzeletem kérdéseire

Hol vannak válaszok?

Végtelen folyamat

            

Kránitz Laura - Álom teremtés félálomban

Elárasztott

szavakkal

sorolta

nem értettem

éberség nélkül

kábán

ott feküdtem

mintha, űrből jött

pamacsok szikrái vibrálnának

félálmom küszöbén,

félálom, álom, álom......

Vaskó Ágnes - Űrből jött üzenet...

Magányos kőrisfa bontja virágát,

krém-fehér pamacsok díszítik ágát.

Mézédes bokrétán életek ülnek,

szél úrfi sörényén messze repülnek.

A szent fánk egyike: kőrisünk éppen,

űrből jött üzenet kérges kezében:

Kék Bolygó veszélyben! Éberség, ember!

Önzésed tedd félre, kétélű fegyver!

Földünknek kincsei lassan apadnak,

hány olyan hely van, hol régen arattak?

Vegyszerrel elárasztott, rideg jelen,

magányos kőrisfa még magot terem.

Megsértett kérgéből édes nedv csorog,

mannagyöngy könnyei elsírt dallamok.

Balaton-felvidék édes otthona,

a teremtés csodája, ősi szent fia.

                          

___________________________________________________

Az első találkozón elhangzott művek:

2013.07.05

Mucha Tamás - szakaszjegy

….. hallgat benned a kiáltás tövig rágott szavaid köpöd a semmibe mint pitypang szirmai a szélben megfoghatatlan…. arcom tartom fröccsenő nyálad nyelvemen ízlelem édes… ártalmatlan vagyok….ha látom, szemed másért ragyog az éjben … puha kezed fogom magamnak érted almád, nyújtva húzod előlem.. és Almád * romjai vagyok bennem álmodod magad gyötörve másnak. én benned? szent ég! lennék combod ölelő körében haragot kioltó suttogó sikolyod által életre ítélt … új kezdet, édes terhed, mentene fel .. magad szedve csokorba magad kiteljesedve kendőzetlen éned számára szolgád…

Szita Zoltán - A szív

Néha már azt hisszük, hogy
pici, borsónyi szívünk van,
és mégis, néha az a makacs
mekkorát dobban - pedig,
milyen pontosan kiszámítva
egyazon ritmusra a vággyal,
együtt szunnyad a téllel
és együtt ébred a nyárral -
Tavasszal meg ujjong, zsibong,
ősszel meg majd elsárgul -
néha már én is azt hiszem,
és hogy hogyan dolgozik, üzen!
Mindig és fáradhatatlanul,
mi mégis mindig megijedünk
ha dobban egyet páratlanul.
És mikor rájövünk végre, hogy
milyen bolondos szívünk van,
és hogy ez a szív milyen nagy:
azt hisszük, mindenre képes,
és hogy mindent befogad.

Az első találkozón elhangzott versek tagjaink tollából:

Kránitz Laura - Vonzás és taszítás

Elképzelt testékszerem voltál,
minden nap egy újrateremtődött gondolat.
Letéptelek Magamról, így egyedül hagytam
az általam felékszerezett Önmagad.

Kránitz Laura - Még...

Még pattogott a tűz,
bár fénye halványult,
mikor elmentél.
Fájdalmaim szikrái
a csendesedő lángokat
felélesztették.
Holnap,
nem csak ha fázom,
nézem a fényét.

Vaskó Ági - A magány csókja

Titkon surrant be az ajtórésen...
rideg téli éj csillagködében...
dermedt csókja jégvirágot nyílott...
csönd falaként szívem köré hízott.

Titkon surrant be, álmatlan éjen,
félelem-gyöngyözte verejtéken,
vágyaimat könnycseppekbe zárta,
üres kagyló, lelkemnek gyöngyháza.

Vaskó Ági - A két égi kovács

Álmomban még felcseng kovács üllő hangja,
Nagyapám a vasat fakasztja épp dalra.
Nagymama a Toldi, nagy erő kezében,
felizzik a munka dolgos tenyerében.

Álmomban még látom szikra, ahogy pattan,
kalapácsütések mély nyomát a vasban,
felszegelt patkónak megcsillanó fényét,
a két dolgos ember kicsorduló vérét.

Álmomban még érzem égett szaru szagát,
a felizzó szénnek pokoli-illatát;
megfeszült testüknek verejték gyöngyeit,
néha tört-szemüknek lecsorgó könnyeit.

A két égi kovács izzó napsütésben
most is edzi vasát az Isteni fény

Pável Colton István - Vágy

Ágyamból rám ragadt vágyamtól oly merész lettem
hogy nyomban levéstem legszebb legyöngyölt tervem
még jóni fogy még jóni kell
egy ujjam vagy egy újabb van benne
ne reszkess most szentem
hisz a legszebb egekbe emelhet testem
de mersz-e egy vödörrel örömet adni te tőgyes
ha nem a nagy lakni jampi kéri ezt tőled ne könnyezz
egy átok nagy rakást látok a dombon szédülve ülve
rossz nyüvek dülledt szemmel mellettük hegedülnek
Miért is bűn ez, vagy mégsem?

Pável Colton István - Áthallás 

Kék tóként mélyülő válság láttán aszondja
a melós ronda spongyaként kiszikkadt torka

rossz lábra bőrrák ma hulló vigaszt ad
olvadt hal áradata kelt fel velünk
vesztünkre eszméltek ádáz hatalmak
mennyből az emberi dér lámpása jég

álltuk keményen áztunk merészen
reptünkben zűr pirosan izzott acél

míg mára elvetélt megélhetés fröccsent ki vért te jó ég

ennyi év múltán itt tartunk még

becsapott angyalok maholnap meghalok

ám addig a választ én meglelem

Van olyan elvetélt, ki erre tette fel életét?

Pável Colton István - Karámok között

Lehet, hogy jól látom az lesz a kényszerből rámhozott átkozott halálok

hogy felvágós karámok helyett álnok vadálmot darálok

ki tudja a kibucban valaha kibukna vadmákot vajon hol kapálok

kékégként kiderül mi repül felettem vajon hogy feledtem

nem köszönt semmi baj, amíg a nemibaj kikerül sikerül

újra az ujjam a görbét önként gödörbe dugjam

vagy mégsem vehetem észre ki essen térdre

előttem utánam előtte ellőtte tötyörgő golyóját
ó mily kár érhetne engem az ürge elázott
megártott nagyátkot majd bárhol találok
kazárok kozákok a szemem homályos képen nem látok én sem
sem napot sem holnapot jó nagyot hirdetek
így legyen kincsem a vicces ingem nincsen itt péklapát
amit én eddig megkaptam ingyen ha hittem

/A kép 1983.-ban készült./

Kádár Valéria - Csend

Csak a csend vár,
Ajkaid nem szólnak,
Mi rám vár szüntelen,
Nem több mint a holnap.

Csend van és te,
Itt vagy velem,
Látlak érezlek,
S fogod a kezem,

De nem tudom,
Valóban érzed még,
A lángoló szerelmet,
Úgy, mint rég.

Csendesen csillog,
A vágy, mi ringat éjjel,
Nyugodt álmomat,
Rázza-tépi széjjel.

Te csak alszol,
Szemed sem rezzen,
Csak én maradok
Végleg telhetetlen.

Kádár Valéria - Önsajnálat

Égni a vágytól, újra és újra,
meghalni szemeid szánalmas fényétől,
ismét cserben hagytál ...
észre sem veszed,
lelkemben a hangok, lassan csendesülnek,
testem sivár lesz, egy kiégett kohó,
értelmem változik, az időtől korcsosul,
félek, a sötét verem vár rám is,
mint más halandó lényre.

Elveszett ifjúságom veri a kérges ajtómat,
kizárom, nem bírnám hallani sikolyát,
siratva a változást, kopott gúnyámat,
széthullott lelkemet az idő kegyetlenül
tépte darabokra.
Szánalmad hideg márvány alá fektet,
súlya tonnákat nyom, nem kell a fájdalom,
legyen! Halljak meg kiégve rozsdás kályhaként,
ha fázol többé nem melegítelek.